Bajkál hópelyhei

Kezdetben maga is olyan volt, mint egy hópehely. Aprócska, gyenge, törékeny. Hat vagy hét hetes volt, amikor először megpillantottam egy Cegléd melletti tanyán, ahol született. A testvérei mind az udvaron mászkáltak, játszottak, ellenálhatatlan pózokba vágták magukat, ő viszont a láda sarkába kucorodva nézelődött, leginkább csak maga elé. A tenyésztő nem győzte ajánlgatni az eleven, mókás pofákat vágó kicsinyeket, de meg nem mondhatom miért, én, a csak a sarokban kucorgó a szőrös kis csomót bámultam.
- Hát ez ilyen kis hitványka lett – mondta a tenyésztő, majd hozzátette: - Nem is tudom, miért hagytuk meg.

A romlott húsmaradványok ürülékkel keveredett elegye csípte az orromat. Kétségkívül ő volt az alom legkisebb és legbüdösebb kiskutyája. Vettem egy nagy levegőt és fölemeltem, hogy egészben is lássam. Ez az emelés aztán inkább olyan ölelésféle lett, és amikor a fejünk egy magasságba került, a szemünk összeakadt. Ugyanebben a pillanatban megszólalt a tenyésztő:
- A kutya elfogadta magát.
- Ezt honnan veszi? -kérdeztem kételkedve.
- Megcsóválta a farkát.
- Hát akkor ő lesz az, mondtam immár a bizonyosság erejével.
- Jól választott – mondta derűsen a tenyésztő, arcára kiült az öröm, hogy megszabadulhatott a kutyától.
Még egyszer végignéztem az udvaron vitézkedő egészséges, termetes kicsiken, és még jobban magamhoz öleltem immár a mi legkisebb és legbüdösebb kiskutyánkat.

Anita akkor ébredt fel, amikor hazaértünk. Jött le épp az emeletről, meglátta a karomban a kicsit, odajött, a karjába vette és csak annyit mondott: - Ez az enyém?
Én csak bólintottam. Percekig megilletődve álldogáltunk, nézegettük egymást, aztán megmutattuk neki a házát, ami persze bent volt a nappaliban.
A névadás nem volt nehéz, tudtuk, hogy valamilyen vízről fogjuk elnevezni. Az első németjuhászunk Tisza volt, a második Száva, ő pedig Bajkál lett. A Bajkál a világ legősibb és legmélyebb tava, tiszta vize csodálatos világokat rejt, Oroszország Galápagosának is nevezik. Ahogy cseperedett, egyre inkább birtokba vette a kertet. Féktelen jókedvével minden napunkat bearanyozta. A kapuban várt bennünket minden nap, és azt mondta: Látjátok, itt vagyunk mind, együtt, hát mi kell még? És igaza volt, nem kellett annál több a boldogságunkhoz, minthogy együtt legyünk.

Nem volt egyszerű a kölyökkora, mert volt két termetes macskánk, Terence és Bátor, akik nem győztek kitolni vele, és felváltva pofozták. Pedig Bajkál már nagyobb volt náluk, de hát ez semmit sem számított. Aztán a két macska eltűnt, mert valaki mérgeket rakott ki a szemközti oldalon, és bár rágcsálóknak szánta, de a macskák pusztultak bele. De nemsokára lett egy új kismacskánk, akit az Irinyi útról mentettem ki egy kedd délután. Emlékszem, kifliért mentem át szünetben a szemközti kisbolta, és ez a kismascska a járdaszegényhez tapadva reszketett a rémülettől. Szerencséjére képtelen volt megmozdulni, így még épphogy ki tudtam kapni az útról a busz elől. Mohának neveztük el. Bajkál nagyon kedvesen fogadta, de Moha rettegett a kutyától. Jó félévbe telt, míg összemelegedtek az én drága kutyapedagógusommal. Zolika és Anita kinevettek engem, amiért így hívtam Bajkált, pedig rászolgált a titulusra. Minden délután hosszan hívogatta Mohát, aki a lépcső tetején üldögélt, és megbabonázva nézte a kutyát, aki játékokat, labdákat dobált a szájával a magasba, nyilvánvaló volt, hogy azt akarja mondani: Gyere csak le nyugodtan, látod, milyen jót lehet itt játszani? És Moha egyszer csak összeszedte minden bátorságát, és lejött a lépcsőn. Ettől kezdve jóbarátok voltak.
Moha rendszeresen átjárt a szemközti házba, ahol számtalan macska nevelődött, köztük Pacalvári Hófehérke, akit a háziak Moha jegyesének tekintettek. Aztán Moha is elpusztult, éppúgy mint Terence és Bátor.
Eljött Zolika érettségijének az ideje, egy fotó őrzi a pillanatot, amikor Bajkál mellett guggol a fűzfa alatt, hogy aztán elinduljon a nagy megmérettetésre.
Aztán megérkezett Minyon. Egy kolléganőmtől kaptam, ahol az alom harmadik számú kölykeként magányosan bolyongott egy nagy, gazdag házban, mert a gyerekek valamiért őt nem szerették. Még csak 9 hónapos volt, amikor megkölykezett. Mielőtt világra hozta 4 kölykét, odament Bajkálhoz, összedörzsölték az orrukat, aztán föltelepedett a zöld bőrfotelbe és megszülte Bocikát és testvérkéit. Az ötödik kölyök beleragadt, Fruzsi vette észre másnap, augusztus 20-án délután. Szappanos doktor jött át. aki szerencsénkre majdnem a szomszédünk, és ő tépte ki az ötödik élettelen testét Minyonból. Minyonéknak volt egy nagy ládájuk a teraszon, de nem a mostanin, mert akkor még nem itt laktunk, hanem szemközt a mézeskalács házikónban, ahol most Söviék laknak. Bajkál óvatosan kerülgette a kölykökkel teli ládát, de sosem ment olyan közel, hogy megzavarta volna a családi életet. Hanem úgy az ötödik, hatodik héten egyszer óvatosan a kölykökhöz oldalgot, majd az egyiket elkezdte megfüröszteni. Ez abból állt, hogy tetőtől talpig tisztára nyalta a kölyköt, aki közben a szélrózsa minden irányába bukfencezett a kutya nyelvcsapásaitól. Minyon végignézte az egészet, és nem emelt kifogást, így aztán ettől kezdve Bajkál fürdette a kölyköket, Minyon meg etette. Teljes volt a harmónia és a boldogság a házikóban.
Aztán átköltöztünk a Macskavárba. A Macskavárnak azonban már volt egy őrzője, India, a szépséges, szelíd németjuhász, akit "megörököltünk Jóskától, a ház előző tulajdonosától. Már az első találkozás katasztrofális volt, Bajkál és India engesztelhetetlen haraggal estek egymásnak. Bajkál mint a mi kutyánk követelte az elsőséget, India mint őslakos. India nagyobb volt és erősebb, és maga alá gyűrte Bajkált, de Bajkál sosem adta meg magát neki. Négy nagy összecsapásuk volt, de komolyabb következménye csak egynek lett, India lábán kellett összevarrni a bőrt.
Veszélyes időszak volt, de igazi hős nem Bajkál volt, hanem Minyon. Az a hír járta, hogy India megöli a macskákat, Jóska szerint többször is történt ilyen, úgyhogy egy darabig mi is ebben a tudatban éltünk és küszködtünk a lelkünkkel, hogy most mi legyen Minyonnal, aki hetekig nem mert átjönni a régi kertünkből és mi se mertük áthozni India miatt. Aztán egyszer csak, épp, amikor az ablak előtt álltunk, azt láttuk, hogy Minyon az Indigó kertjében áll, majd megiramodott és villámgyorsan átvágott a kerten, a nyitott ajtón át egyenesen be a házba. Ez volt Minyon berohanása, a mi hős kismacskánk bátor tanúságtétele a családja mellett. Aztán megtörtént az első találkozás is Indiával, és rögtön láttuk, hogy egy szó se igaz a híresztelésekből, India és Minyon éppoly jó pajtások lettek, mint amilyen Bajkál és Minyonka voltak.
Aztán meglett panzió, és Bajkál nagyon hamar megértette a feladatát, ő lett a panzió első számú vezetője, főnökasszonya. Kivételes intelligenciájával, kötelességtudatával megkérdőjelezhetetlenné tette a tekintélyét. Attól kezdve, hogy ő lett a főnök, már nem játszott senkivel, figyelt, fegyelmezett, rendet ratott, irányított. Vigyázott ránk.
Egyszer India és Barka, a mi elképesztő báránykánk valahogy kinyitották a kaput és kiszöktek az utcára. Amikor hazaértem, rémülten láttam a nyitott kaput, a kapuban Bajkál feküdt és a fejével mutatta nekem, hogy merre mentek a szökevények. És tényleg arra menttek, hamar meg is találtam őket, mert Bajkál nemcsak a bentiekre vigyázott, de a szökevényekre is.
Sosem ment ki a kertből, se a régiből, se a mostaniból. És soha nem lopott el semmit. Csak a szívünket. Mert soha nem szeretett bennünket senki úgy, mint ő.
Tegnapelőtt szikrázó fehérbe öltözött a világ, ragyogtak a fenyők, szakadt a hó. Estefelé láttam, hogy Bajkál rosszul van. Nagyon gyenge volt már az utóbbi időben, rák pusztította a testét. Olyan rosszul volt, hogy tudtam, ez az utolsó esténk. Ki akart menni. Kiengedtem, talán jólesett neki a hideg. Az alá a fenyő alá ment, ahol annyira szeretett aludni. Belefeküdt a hóba. A hópelyhek fehér lepelként takarták be a bundáját és ráfagytak. Nem bírtam ezt nézni, bevittem a házba. Bent halt meg. Kint meg csak szakadt a hó, csak szakadt, szakadt...