Csak egy tacskó...

Tegnap itt volt napköziben Zseton, a 13 éves tacskó. Rém nagy egyéniség, tüzes, bátor, akaratos, addig veri az asztalt, amíg el nem éri, amit akar. A gazdija

Mörrenmorcogi Micó telefonál a nagybátyjának, Csíkosbunda Kázmérnak

Miközben a fogoly dakszli, IX. Lajos ott reszket a csízkalitkában, Mörrenmorcogi Micó nagy elhatározásra jut a tanácstestülettel.

– Felhívom telefonon a nagybácsinkat. Neki van gyakorlata az efféle fogolyügyekben. Majd ő segít nekünk egy jó tanáccsal.

És már nyúl a telefonért, ami éppen ott van a keze ügyében a meredek háztetőn. A Krisztina Központot tárcsázza, ahol nagy nehezen végre fölveszik a kagylót.

– Olvasunk ott vagy trafikálunk? – türelmetlenkedik, de amikor egy kedves női hang jelentkezik, igyekszik a legbarátságosabb hangján duruzsolni: – Halló! Központ? Itt Mörrenmorcogi Micó! Igen, Pincérfrakk utca. 999-999! Interurbán vonalat kérek. Szíveskedjenek kapcsolni a nagybátyámat, Csíkosbunda Kázmért. Igen, igen! Csíkosbunda. Mint tigrisbunda. Cím: Pakisztán, Páfrányfalva. SÜRGŐS!

Ha sürgős, a Krisztina Központ sürgősen kapcsol. Szalad a hívás a telefondróton, hegyen-völgyön át, szalad a tenger alatt, ahol kékfejű halak szaglásszák körül a telefondrótot, fölötte meg emeletes hajók úszkálnak a tengeren, sirályok röpködnek, de akkorák, mint valami darumadár. Egykettőre megérkezik a hívás a pakisztáni dzsungelbe, egyenesen Páfrányfalvára.

– Halló! Ki az? Ki zavar? – dörren egy FÉLELMETES HANG a telefonba, hogy Mörrenmorcogi Micónak egy szempillantásra még a lélegzete is eláll. De hamar összeszedi magát.

– É…é…é…én vagyok, Kázmér bátyám. A Micó.

– Hangosabban, mert odavágok! – horkant Csíkosbunda Kázmér. – Nem szaporítom a szót fölöslegesen!

– A Micó beszél – nyekegi Mörrenmorcogi Micó. – A Micó gyerök – folytatja tájszólásban, mert amikor nagy ritkán megijed, mindig őzni kezd, mint egy szegedi papucskészítő mester.

– Aha – békül meg FŐFŐRETTENETES, a híres Csíkosbunda Kázmér. – Aha! Hát mija, Micó öcsém? Mi fáj, mi nem fáj? Kit kéne megnyuvasztani? – Mert ő meg ilyen kedélyesen szokta meg az atyafiaival.

A telefon körül ott lebzsel a tetőn Bilkeygorzó, Rafael, Háj, Iháj, Miháj. "Na, mit mond?" – sugdosódnak.

Mörrenmorcogi Micó gyorsan eldicsekszik a Cincérfark utcai kutyák csihi-puhálásával, végül a dicső nagybáty tanácsát kéri, hogy mi legyen a fogollyal.

A vidám haditudósítás közben egyszer csak elkomorodik, aztán elsápad.

– Nem, nem, Kázmér bátyám! Arra nem gondoltunk. Az túl erős büntetés lenne. Különben is csak dakszli az illető.

– Akkor is! – dörren Kázmér bácsi a telefonba. – Ha macskák is vagytok, ne felejtsétek, hogy valaha ti is tigrisek voltatok, nem gyáva cenkek, akik egy kis vér láttán ájuldoznak. Ez a végső szavam! És most hagyjatok aludni, mert itt Pakisztánban már beállt az esős évszak. No, isten áldjon, Micó fijam, híjjá máskor is! – És lecsapja atyafiságosan a kagylót.

Mörrenmorcogi Micó elégedetlenül ül, és fölöttébb zavartan csóválja a farkát.

– Mit ajánl? – kérdezi Bilkeygorzó.

– Hogy vegyük a vérét – felel csüggedten Micó. – Egy dakszlinak! Azt már nem! Még ha egy komondor vagy pláne egy bernáthegyi kutya volna. Az már valami! Akkor lehetne valamit kezdeni!

IX. Lajos hallva, hogy miket mondogatnak a feje fölött, hangosan elsírja magát. "Kutyasors ez" – gondolja.

Lédiell fölkiabál az udvarról, fogva IX. Lajos fejét:

– Szép kis nagybácsi, mondhatom! Akkor lássam, amikor a hátam közepét!

Háj, Iháj, Miháj, csak hümmög, de nem nyilvánítanak véleményt.

– Én látni se bírom a vért – krákog zavartan Rafael.

– Nem is lesz vér – szögezi le szokatlanul szelíden Mörrenmorcogi Micó.

És IX. Lajos, a dakszli, megnyugodva fekteti le fejét a csízkalitka padlójára.