Pihenés és ámulat a Macskavárban

Már majdnem mindenki alszik rajtam kívül, elsősorban és legjelentőségteljesebben Veronika, ha rajta múlna, átaludná az egész napot is, olyan, mint Minyon.  De alusznak már a többiek is, például Hero, ez a végtelenül kedves kutyagyerek, aki váratlanul úgy összebarátkozott Minyonnal, hogy a macska orrához dörzsöli a saját orrát, tegnap óta csinálják ezt a mutatvány, amit mi csak borzadozva nézünk. De alusznak a kicsik is, a két mopsz, Mia és Panni, akik ma érkeztek, Nyuszifül - ők mind Anita mellett az ágyban -, és alusznak a közepesek - méretüket tekintve közepesek csak, egyébként a legkiválóbbak! -, úgymint Manó, Marcika és Breki. Most ennyien vagyunk, azaz itt van még Minyon, és... itt van még valaki, egy barna színű vándorpoloska. Jó félóráig figyeltem, amint az olvasólámpámról a falra ügyeskedi magát, nagyon óvatosan, ügyesen és kitartóan hajladozott, mire sikerült neki a mutatvány, aztán  lassan araszolt fölfelé a tapétán, én meg egyre növekvő ámulattal és némi megrendültséggel néztem a küszködését. Az ámulat annak a váratlan szépségnek szólt, ami feltárult előttem, amint egészen közelről figyeltem. A szabályos, szinte követhetetlenül bonyolult mintázat olyan volt, mintha rézből kovácsolta volna ki egy egyiptomi rézműves mester. A megrendültségem meg annak szólt, hogy átéreztem a létezés kényszerének a könyörtelenségét, ami éppúgy kényszerített engem embernek lenni, mint őt poloskának. Valami mély testvériséget éreztem ezzel a titokzatos lénnyel, akitől a legtöbb ember elborzad és a legszívesebben az írmagjáig kiirtaná. Miféle erő kényszeríti az élőlényeket a levésre? És a tárgyakat, fogalmakat, mindent, ami létezik! Ez az én poloskám éppúgy bolyong az evolúció vak labirintusában, mint a én, a kutyák és minden, amiben élet lüktet. Épp most pottyant a klaviatúrám elé, most az asztal sarka felé araszol, ahol az olvasólámpa ég. Meleget, fényt, menedéket keres. Fogalmam sincs, mi juthat be az általam tapasztalt világból az ő rejtélyes rendszereibe. Most ért a lámpaernyő tetejére, körbejárja az ernyőt. Élvezi a fényt. Mint ahogyan én is. Mert mindkettőnk sorsa az élet, aminek eredete a Fény.