Hogy van Bandika?

A minap délelőtt épp a computer előtt ültem valamilyen gmail-üzenet okán, amikor megcsippant a fészbuk és ez az üzenet érkezett: "Szép estét! Bandikával minden rendben?" Nyomban válaszoltam, hogy minden a legnagyobb rendben, Bandika köszöni szépen, jól van. A helyzet az, hogy Bandika nem is tud máshogyan lenni, mint jól. Bandika esetünkben egy ifjú, sugárzóan boldog és csillapíthatatlanul eleven, mindazonáltal mindenkivel mindig a lehető legkedvesebb, folyton kontaktust kereső border collie. Bandikát, aki meglátja, annak bizony azon nyomban jókedve kerekedik. Bandika arcán folyton valamiféle mókás, végtelenül derűs kifejezés ül, mintha csak azt mondaná: Most azonnal csinálnom kell valamit, különben nem tudom, mi lesz. Szándékosan írtam az imént arcot és nem pofát, bár vannak, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a kutyának nem arca van, mert az csak az embernek van, hanem pofája. Ezen emberbarátaink erős tévedésben élnek, mert az emberi arc középső.száj körüli részét is pofának hívják, a csontot pofacsontnak, egyébként meg ízlés kérdése. A pofát mindenesetre előszeretettel használjuk az emberi dolgokra vonatkoztatva. Minden magyar anyanyelvű pontosan érti, hogy mire gondolunk, ha azt mondjuk valakire, hogy jópofa, vagy hogy pofátlan - vajon miért nem rosszpofa? -, neadjisten úgy szólunk rá valakire, aki a türelmünk határait feszegeti, hogy Ne pofázz!, esetleg Fogd be a pofád!, súlyosabb esetben Pofa be!,  bővebben Pofád befogod! Aztán ott van még a kispofám, jópofizás vagy a pofavizit, amiket megintcsak mindenki ért, de nincs ember, aki pontosan meg tudná mondani, hogy pontosan mit is takarnak ezek a kifejezések. Nos, Samu olykor közel jár, hogy kihozza belőlem valamelyik karcosabb változatot. Samu különleges, mély érzésű foxi, aki hónapok óta nem ereszt el engem, ami annyit tesz, hogy bárhová megyek, bármit csinálok, Samu legfeljebb ha fél méterre távolodik el tőlem. Amikor kilépünk a kertbe, fülrepesztő ugatással ráront a kintiekre, megfenyegeti, aki a közelben van, de ez az egész csak színház, azon kívül, hogy ráhozza a kintiekre a szívbajt, más nem történik. Másrészt esténként Samu az ölembe hajtja a fejét, nyalogatja a kezemet, valósággal belém fúródik a tekintete, amiben ragaszkodás és gyengédség van. Hosszúkás arcáról még sosem jutott eszembe, hogy az pofa.
Szóval tévedés, hogy csak a lónak van pofája, az embernek arca van. (Hogy nem sül le a pofájáról a bőr!)  Tetszik - nem tetszik, kutyák-emberek tele vagyunk pofával. A legmókásabb arcot - pofázmányt - talán a francia bulldogok viselnek, akik most négyen is voltak: Lucky, Bella, Brúnó és a mi Nyuszifülünk. Mindig együtt vonulnak mindenhová, olyanok, mint egy minikonda: szuszognak, röfögnek, éjjel pedig veszettül horkolnak. Lucky leginkább egy tankra emlékeztetett, úgy is ment mindenhová, mint egy csőre töltött T 34-es, egyenesen, mindenen átgázolva. Bella és Brúnó testvérek és pont úgy is viselkednek: elválaszthatatlanok, együtt szeretnek játszani és együtt is alusznak, összebújva. MIndketten veszettül harciasak, minden megfontolás nélkül nekirontanak a náluknál jóval nagyobb kutyáknak is, persze ezek csak olyan óvodás civakodások, sosem válnak igazán komollyá. Nyuszifül a legkisebb, de bátorság dolgában felveszi a versenyt bármelyik nagy kutyával, még Bogit, a komondort is számtalanszor megkergette. Ráadásul neki is van testvére, méghozzá nagy testvére, Veronika. A két örökbe fogadott kutyánk megszerette egymást, tényleg olyanok lettek, mint a testvérek. Tegnap megjött Dér, a csillapíthatatlan kíváncsiságú botanikus, akinek azonban az ősz nem kedvez, merthogy a növények már elaludtak. A botanika helyett Dér a többi kutyát szaglássza és játszik velük: leginkább kergetőznek, erdőt járnak, birkóznak, egyszóval boldogok. Aztán gondol egyet és bejön, elfoglalja a kedvenc kanapéját, álmodozik, majd alszik. A vizslák majdnem annyit alszanak, mint Minyon. Na jó, azért nem annyit. Ma reggel megérkezett Manó, aki sok időt töltött már nálunk és láthatólag emlékezett is az itt töltött időkre, mert őszinte örömmel üdvözölt engem csakúgy, mint Anitát. Manócska talált kutyus, egyszer csak a nyomába szegődött egy kedves nőnek, akinek nem volt szíve elűzni a hívatlan vendéget, hazavitte, így hát Manó családba került, ami, azt hiszem, hogy a kutyaálmok netovábbja.
Bajkál és Breki rendíthetetlenül irányítják-vigyázzák a falkát, a kertet, Minyon pedig már egy jó ideje csak alszik, majd pihen, aztán újra alszik és újra pihen. Irigykedve nézzük Anitával, mit nem adnánk az alvókájáért!
Tegnap fontos esemény történt: Heklának sikerült a vizsgája, még nem tette le az összeset, de ez a mostani nagyon fontos vizsga. Ugyanis Hekla terápiás kutyának készül, Fruzsival, a mi drága menyünkkel fog majd dolgozni, sérült gyerekeknek próbálnak majd együtt segíteni. És hát tegyük hozzá, hogy Heklának ez egy ismételt vizsgája volt, az első megmérettetésen ugyanis megbukott. Bár számos módon bizonyította fegyelmezettségét és kivételes intelligenciáját, de az elé tartott kenőmájasos kenyérbe belenyalt, és máris kész volt a bukás. Merthogy azt egy terápiás kutyának ki kell bírnia! És most Hekla ki is bírta! Alig fölfoghatóak az együttműködésnek azok a szintjei, amiket a kutyák teljesíteni képesek. (Akit ez a dolog igazán érdekel, annak ajánlom Csányi Vilmos podcastjait.) Szóval szívből gratulálunk Heklának és Fruzsinak, mert talán el sem tudják képzelni, mennyi munkája van ebben ennek a varázslánynak. Holnap érkezik Kyle, Breki unokatestvére, a nemes lelkű, fegyelmezett Kyle, a leendő falkavezér. Varjuk már, mert ha itt van, valahogy még nagyobb biztonságban vannak a kert lakói.