Kutyagyász - avagy az utolsó elrágott slagvég

Járt ide évekig egy kedves német vizsla, öreg volt már és cipelte magán az öregség testi nyűgeit, mígnem egyszer megunta ezt a cipekedést.  A gazdája, egy német asszony azt írta nekünk, hogy Lessike átment a szivárvány alatt.

Hát most Luca is átment. Tegnap este még jó étvággyal evett-ivott, játszott, bár kissé zaklatott volt - minden tekinteben -, lévén tüzelt éppen. Hogy békében legyen, leginkább ifjú és kitartó hódolójától, Nikótól, éjszakára a Bojti kutyánkról elnevezett kennelbe tettem, ami persze nem tántorította el Nikót, aki a kennel elé telepedett és hűségesen őrizte szíve hölgyét. Aztán mindketten elaludtak a kennelajtó két oldalán, a fejüket csak a rács választotta el egymástól. Sokáig néztem őket az emeleti ablakból és olykor kiszóltam Nikónak, hogy "Csend legyen!", mert Nikó időnként ugatással adott hangot nemtetszésének, hogy nem mehet be a kennelbe. Nem tudom, Luca miről álmodhatott az utolsó éjszakáján, talán épp anyámról, aki a gazdája volt. Lassan 5 éve lesz, hogy anyám is átment a szivárvány alatt, itthagyva apánkat és persze mindannyiunkat, de leginkább mégis apánkat és Lucát. Luca alkalmazkodott az új helyzethez és ezután apám lépteit követte, őt szolgálta a figyelmével, a szeretetével. Mert Luca szíve szeretetből, szelídségből és némi bumfordiságból volt összegyúrva. Összeszoktak, kialakult a napi rutinjuk, jól megvoltak. Csak hát apám is cipeli magán az öregség nyűgeit, és egyre többet és többet cipel, a nyár elején már képtelen volt gondozni Lucát, úgyhogy Luca kiköltözött hozzánk, a Macskavárba. Beilleszkedett a családba, élvezte a nagy társaságot,  igyekezett mindenkivel játszani, leginkább a kicsikkel, ami általában a kicsik agyára ment, persze voltak kivátelek is, például Bean és Nudlika, ők igazi barátságot kötöttek Lucával. Luca tudta, hogy a szűk családhoz tartozik, amikor Bajkált és Brekit a Nagy kutyakertbe invitáltam, hogy ne legyenek túl sokan a kapunál, amikor új vendég érkezik, mindig velük tartott. Ők hárman elkülönültek a többiektől, nyilvánvaló volt úgy számukra mint számunkra, hogy összetartoznak. Luca életében a legnagyobb kaland a víz volt. Nem kell túl sok minden a boldogsághoz, Lucának mindössze egy spriccelő slagvég kellett, hogy boldog eufóriábanélvezze a vízi élet gyönyöreit. Szétrágta az összes műanyag slagvéget, csatlakozót, semmilyen módon nem lehetett lebeszélni a slagevésről. Tegnap este, amikor be akartam indítani a locsolót, láttam, hogy fölösleges próbálkozni, mert a csatlakozóvég szét van rágva. Magamban korholtam Lucát, ilyesmiket mondtam neki, hogy "Jaj istenem, Luca, hogy teheted ezt velem? Hát hiába beszélek neked?" Most meg, ha ránézek erre az elrágott slagvégre, elerednek a könnyeim.

Kora reggel, amikor lenéztem az ablakból, láttam, hogy Nikó nincs ott, Luca pedig a kennelajtónak dőlve alszik. Rossz érzés futott át rajtam, pont így feküdt 3 éve India a fűben. Dermesztő érzés megérinteni egy élettelen testet. Nem látszottak rajta az agónia jelei, mint ahogy annak idején Indián sem. Álmában halt meg, minden valószínűség szerint megállt a szíve. Nem messze India sírjától temettem el, egy régi, rombusz alakúra tört betondarabot ültettem a sír közepébe. A többi kutyát betereltem a kutyaudvarokba, hogy ne lássák, mi történik. De a kutyák tudták. Amikor kiengedtem őket, odagyűltek a sírhoz és mindannyian letelepedtünk. Jó fél óráig üldögéltünk ott, néma volt mindenki, egy pisszenés sem hallatszott. Közben meggyújtattom egy kis mécsest és Luca kövére tettem. A kőre ezt írtam a fehér festékbe mártott ujjam hegyével: Luca, a hátuljára pedig: Élt! Nem tudom pontosan, mikor született, mert még kora tavasszal egyszer elkóborolt és az ebrendészet fogta be, a könyvecskéje ott maradt a születési évszámával együtt. De mindegy, hogy Luca mikor született, a lényeg, hogy ÉLT. Ha egyszer nekem is lesz valami fejfa-féleségem, bár nem tervezek ilyet, dehát ki tudja, hogy lesznek majd akkor a dolgok, azon is csak ennyi áll majd: Élt.