Levél a távolból

Drága Bajkál, Breki, Nyuszifül, Veronika, Minyon és mindahányan csak vagytok a Macskavárban ezen az októberi szerda délelőttön, amikor elkezdem írni ezt a blogot ugyanannak a Földközi - tengernek a partján, ahová procurator Ponczius Pilátus száműzni készült Ha Nocrit, a különös vándorfilozófust, ("Tekintettel azonban arra, hogy Ha-Nocri hóbortos, utópisztikus beszédei nyugtalanságot okozhatnak Jerusalaimban, a helytartó kiutasítja őt a városból, és száműzi a Földközi-tenger partján lévő Caesarea Stratonisba, vagyis éppenséggel oda, ahol ő maga, a prokurátor székel." Mihail Bulgakov: A Mester és Margaríta)
Igen kedveseim, itt vagyunk ezen a varázslatos helyen, körbe-ragyog bennünket a tenger, de most már egyre többet gondolunk rátok, mert lassan vége a nyaralásnak, holnapután már otthon leszünk veletek. Mit is mondhatnék nektek erről a két hétről? Olyan hosszúnak tűnik olykor két hét, mint egy egész élet.
Két hete érkeztünk a szigetre Sanyival és Ágival. Sanyi először volt külföldön és először ült repülőgépen, ennek megfelelően a kellő aggodalommal szorongott az ablak melletti ülésen. Kremastiban szuperszállásunk volt, egy majdnem tengertarti villa második szintje, minden csupa üveg, a kertben pedig zölden ragyog a pálmafákkal körülvett medence. Hamar elrepült a 4 nap, ők visszarepültek, mi meg átköltöztümk Ródosz óvárosába. Egy szépséges kis sikátorból nyílt a házunk kapuja, bebolyongtuk a középkort, a Johanniták palotáját, a varázslatos középkori utcácskákat, amelyeken egymást érik a tavernák, kávézók, megkóstoltuk a helyi finomságokat. Aztán a múlt pénteken megérkeztek a gyerekek. Fruzsi és Zolika Heliosként ragyogták be a következő 4 napunkat. Boldogok voltunk, rengeteget nevettünk, tengeri herkentyűket kóstolgattunk, csapolt söröket ittunk és autóval az egész szigetet bejártuk. Megfüröftünk Prasonisiben, méghozzá mind a két tengerben, mert ott csak egy vékony földnyelv választja el egymástól s Földközi és az Égei tengert. A szélkorbácsolta Égei tenger harsogott, a Földközi – tenger szelíden hullámzott, a levegőben színes madarkként röpködtek a wingszesek, itt nyár van még mindig, és tulajdonképpen az is marad. Egy helyi alkalmi ismerősünk mondta, hogy csak januárban hűl le a víz, de akkor se nagyon. Prasonisiből tovább mentünk a sziget másik oldalára. A vadregényes, üres országút közvetlenül a tenger partján kanyarog, a szirtekről félvad kecskék figyelték utunkat, a tenger vad hullámzása egy pillanatra sem hagyott alább, és akkor ott, a magányos országút mellett találtunk végre egy TAVERNÁT. Taverna persze számtalan van a szigeten és Görögország-szerte, sok helyen lépni sem lehet tőlük, de azok általában puccos turistakopasztó helyek, ahol semmi sem olyan már, mint régen. De ez a taverna éppen olyan volt, mint ifjúkorunk görög tavernái, régi, kissé ütött-kopott, a kerthelyiségből a tengerre lehetett látni, mit látni!, szinte elért bennünket a szél korbácsolta hullámok vízfüggönye. Mindösszesen egy kedves, középkorú asszony volt a személyzet, igaz, az ura is ott üldögélt, de ő nem vett részt a munkában, békésen szürcsölgetett egy pohár bort. Az asszony hamar elkészítette az ételeinket, minden az volt ami, és minden talán ha a felébe került, mint a puccos tavernákban. A lakoma és a tengerezés után tovább mentünk észak felé, és alkonyatra épp Monolithos-hoz értünk. Egy alig megközelíthető hegyormon egy vár és egy kis kápolna mered az égre. Fölfoghatatlan, hogy hogyan építették ezeket ide a Johanniták, de ideépítették. Senki nem is próbálta meg elfoglalni ezt a várat, még a török is messze elkerülte. Nem egyszerű oda felmászni, de tényleg megrendítő a látvány, és persze nemcsak a látvány, hanem maga az ott lét. Zord, fenséges sziklaormok húznak a mélybe, lentről a tenger óarany ragyogása kápráztatja a szemet, a kis kápolnából pedig a Szent Szűz karján a gyermekkel szemléli ezt a lélekroppantó, magányos világot immár 600 éve. A hazafelé vezető út talán kissé ijesztő volt a hajtűkanyarjaival, a táblanélküliségével, de végül szerencsésen hazaértünk. Másnap újra nekieredtünk a szigetnek, világtól elzárt kis hegyi falukon haladtunk át, és mindannyian éreztük azt a fojtogató szorongást, aminek a legjobb szépirodalmi lenyomata Kazandzákisz Zorbász, a görög címú regénye. Ezekben a falvakban még nem ismerik az ATM-et és a kártyás fizetést, mert a hatalmas hegyeken nem jön át az internet, és hát mire valóak is lennének ezek ezekben a múltból itt ragadt ősi, vad világokban. Valószerűtlenül keskeny utakon kanyarogtunk át a szigeten, Zolika és Fruzsi navigáltak, én meg koncentráltam, hogy az úton maradjunk. Szerencsénkre nem találkoztunk egyetlen szembe jövő autóval sem, merthogy nem fértünk volna el egymás mellett. Még világosban hazaértünk, és este besétáltunk Gennadiba, ebbe a bájos, egyutcás falucskába vacsorázni. Persze nemcsak 1 utcája van Gennadinak, de minden fontos dolog egyetlen utcácskában található. És ez az egy utcácska bámulatosan kedves és tele van élettel. Talán ha 3-4 méter széles, mindkét oldalán tavernák nyílnak, és a legkülönösebb, hogy a vendégek zöme nem turista, azok ilyenkor már csak elvétve vannak - mi is ilyen elvétett turisták vagyunk -, hanem helyiek, felnőttek, gyerekek, családok beszélgetnek, nevetgélnek, esznek-isznak, szóval együtt vannak vasárnap este, amikor nálunk otthon minden végleg kihal és elsötétedik, itt akkor indul be igazán az élet, A falucska szupermarketje, a pékség és a zöldséges éjfélig van nyitva, az éttermek tovább, 2-ig, 3-ig. A vacsora pompás volt, soha sehol nem ettem ekkora és ilyen finom garnélákat, mint itt.
A gyerekek másnap hazarepültek, mi pedig átköltöztünk a Socrates villába, ebbe a varászlatos világba, hogy ketten lehessünk és kipihenhessük az előző napok mámorát. Hát innen írok most nektek, drága négylábú szőrös testvérkéim, és már nagyon várom, hogy átölelhesselek benneteket, nemkülönben Anita is.